A Toldi Moziban, a múlt heti budapesti Cseh Filmkarneválon vetítették Adam Martinec első, Tor című nagyjátékfilmjét, ami egy disznóvágás tragikomédiáján keresztül mutatja be egy mai többgenerációs család életét. Ez a cseh család pedig akár magyar is lehetne.

Mindannyiunkat minden irányból mindenféle elvárásokkal nyomasztanak, és a megfelelési kényszerek egyike, hogy jóembernek kell lennünk, vagy legalább annak látszanunk. Az írás apropója a KIX című dokumentumfilm.

Szeretek utazni, országon kívül és belül is, utóbbit pedig még szívesebben teszem, mióta létezik a pofátlanul olcsó országbérlet. Kimondottan szeretem a nagyvárosokat, ezekből viszont egyre kevesebb van. És nem a városok népességére gondolok, hanem arra a nyüzsgésre, ami várossá tesz egy várost. A kevés kivételek egyike Pécs.

Ahhoz, hogy a Kispál és a Borz legalább másfél generáció számára meghatározóvá váljon, óriási szerencse kellett, meg persze tehetség és rengeteg munka. A két András találkozásával – és azzal, hogy ennyi ideig elviselték egymást – valami egészen unikális jött létre.

Ha nagyon akarom, a karanténidőszakból is előáshatok szép emlékeket. Jobb lakásba költöztem, befejeztem egy régóta húzódó projektet, lettek új barátaim, sőt bajtársaim, akikkel tartottuk egymásban a lelket, és együtt vártuk, hogy vége legyen a rémálomnak. Mert rémálom volt, és a legjobban az ébredést szerettem benne.