„Mindenki erre a számra hugyozik?” A költői kérdés az MVM Dome férfivécéjében hangzik el a Kispál és a Borz Az utolsó házibuli Kelet-Európában című koncertje közben, nagyjából egy órával a kezdés után, másféllel a befejezés előtt. A büfé előtt is sorok alakulnak ki, ekkor hangzik el ugyanis a Házibuli című új, alkalmi dal, rövid időre megszakítva a slágerparádét. Ez már csak így megy a veterán zenekarok ünnepi koncertjein: a többség természetesen nem az új számok miatt érkezik, hanem a fiatalsága legfontosabb dalait akarja hallani. Lovasiék pedig kielégítik ezt az igényt, és szinte mindent el is játszanak a nagy kedvencek közül.

A zenekart harmadszor látom két évvel ezelőtti nagy visszatérése óta, és egyik alkalommal sem okoztak csalódást. Tavaly májusban, a Budapest Parkban még valamivel nagyobb teret kaptak a frissen megjelent album, a Beszorult mondat számai, bár az sem egy klasszikus lemezbemutató volt. Ugyanakkor nem is klasszikus nosztalgiabuli. Az egyik legemlékezetesebb momentum Krúbi színpadra lépése volt, amit a közönség fiatalabb tagjainak ovációja kísért, az előttem álló ötvenes anyukák pedig csóválták a fejüket, hogy „milyen hangosak ezek a fiatalok”.

Idén nyáron, Pécsen, a zenekar számára hazai pályán egy különösebb felhajtás nélküli, inkább a múltra fókuszáló koncerten jártam, ami egy kisebb turné egyik állomása volt. Olyanok társaságában hallgattam a Húsrágó, hídverőt meg a Szőkített nőt, akik egy lakótelepen nőttek fel Lovasival, ugyanabba az iskolába jártak, ahova ő, és volt szerencséjük ott lenni a legelső klubkoncerteken. Az is dobott a hangulaton, hogy a pécsi Káptalan Kert a másik két koncert helyszínénél jóval barátságosabb.

A sportcsarnok viszont egy másik műfaj. Azt hiszem, arénakoncertek nélkül is képes lennék teljes életet élni, és a zenekar történetében is kevés volt az ilyen fellépés, de reménykedtem benne, hogy az MVM Dome-ban is jó arányérzékkel összerakott műsort hallhatok, és így is lett. A Kispálnak amúgy sem állna jól a giccs meg a pátosz, és nem is erőltetnek semmiféle showelemet, amiben nem éreznék komfortosan magukat. Nincsenek kínos pillanatok, csak zene, két és fél órán keresztül.

„Harminc éve még sötét szobákban hallgattunk Kispált, és pincékben voltak a koncertek, most pedig egy sportcsarnok harmadik emeletén állunk sorba a ruhatárnál” – mondja...