Szeretek utazni, országon kívül és belül is, utóbbit pedig még szívesebben teszem, mióta létezik a pofátlanul olcsó országbérlet. Kimondottan szeretem a nagyvárosokat, ezekből viszont egyre kevesebb van. És nem a városok népességére gondolok, hanem arra a nyüzsgésre, ami várossá tesz egy várost. A kevés kivételek egyike Pécs.

„Mecsekalján az élet ugyanolyan, mint máshol / kelet-európai vergődés lett a nyugat-európai lázból / Mecsekalján az élet ugyanolyan, mint bárhol / túl közel a szakadékhoz, a mennyországtól távol” – énekli Megyeri Ferenc, a HétköznaPI CSAlódások, leánykori nevén a Picsa frontembere. Az én városom című dal 1993-ban jelent meg, de úgy tűnik, ma is aktuálisnak érzi, mivel hétvégén, a Pécsi Estben tartott koncerten is előadta. A zenekar ereje teljében van, túl a szokásos tagcseréken és egy haláleseten, az utóbbi években megszilárdult felállással, lendületes, üresjáratok nélküli koncertműsorral, punkhimnuszokkal, kormány- és globalizációkritikával, megzenésített József Attila-versekkel. „A punk, ami igazán közel áll önhöz”, olvasható az oldalukon. És ott van a hazai pálya előnye, ahol én kívülálló vagyok.

Sokáig alig volt közöm Pécshez, leszámítva egy gimnáziumi osztálykirándulást, de az utóbbi években viszonylag sűrűn utaztam a városba egy-egy könyvbemutató, koncert, fesztivál kedvéért. Közben az ország rengeteg kisebb-nagyobb városában, nagyjából az összes megyeszékhelyen is megfordultam, és bár egyszer-egyszer sikerült magam remekül érezni a második, harmadik és negyedik számú nagyvárosban, Debrecenben, Szegeden és Miskolcon – ezek az utazások is általában egy-egy irodalmi, zenei, színházi vagy filmes rendezvényhez kapcsolódtak –, Pécs valahogy mégiscsak más. Pedig a legnépesebb magyar városok listáján csak az ötödik helyet foglalja el.

Egy turista mit tehet?

A városokat általában a hátizsákos turista szemével nézem. Amikor elképzelek egy várost, ahova bármikor visszatérnék, vagy ahol szívesen laknék, olyan településre gondolok, ahol van lüktetés, pezsgés, történés, ahol a kedd este vagy a szerda délután sem telik eseménytelenül. Mosonmagyaróváron nőttem fel, ahol ma is gyakori látogató vagyok. Amikor huszonévesen elköltöztem onnan, kevésnek éreztem, amit a kisváros egy fiatalnak nyújthat, és csak Kádár-kockák, panelházak és lakóparkok halmazának tűnt. Azóta bezárt az akkor még működgető klubok, kocsmák jelentős része is.

Tizenöt éve élek Budapesten, ennyi idő pedig elég ahhoz, hogy a fővárossal kapcsolatban is eszembe jussanak a bezzegek – hol van már...