Az írók és a művek maradnak, a rendszerek, a masinéria aprócska, cserélhető, eldobható csavarjai mennek. Három történet: Mihail Bulgakov, Borisz Paszternak, Allen Ginsberg. Vannak dolgok a hatalmakon túl is. Sőt, igazán ott vannak a dolgok.

Trianon egy kastély. Sőt, kettő. Versailles-ban vannak, Párizs mellett. Trianon egy metonímia. Sok mindent jelenthet. Trianon százöt éve volt. Százöt év hosszú idő. Történt azóta egy és más. Persze előtte is. Trianon nem volt igazságos. A békeszerződések sosem azok. Hiszen a háborúk sem.

Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós. Emberi volt, sosem volt tökéletes. Vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.

A mai magyar belpolitikai konstellációban a „nemzeti” narratíva marad az egyeduralkodó. Ez pedig egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához vezet, amely elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők.

Itt élünk Magyarországon, ki elkövetőként, ki áldozatként – a legtöbben mindkettőként egyszerre. De azért jóval többen vannak-vagyunk az áldozatok. Elkövetőségünknek leginkább a belenyugvásunkat tekinthetjük: hogy – még ha a darabot, a rendezőt, a színészi játékot és a büfé kínálatát kritizáljuk is – alapjában elfogadjuk a színpadot mit olyat, elhisszük, hogy azok a deszkák a világot jelentik, és más világ nem is lehetséges.