„Belépés kizárólag érvényes védettségi kártyával. A közös helyiségekben kötelező az orrot és a szájat eltakaró maszk használata.” Mindezt néhány hete olvastam egy angliai utazás előtt, egy liverpooli hostel leírásának apróbetűs részében. Nem 2020 szeptemberében vagy 2021 májusában, hanem 2024 novemberében. Egy pillanatra összerándult a gyomrom. Megint kezdődik? Azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak véletlen, elfelejtették frissíteni az oldalt. Az Almásfüzitői Timföldgyár homlokzatán is ott virít még a felirat, hogy „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”. Azt is pont annyira vették komolyan, mint a pandémia jelmondatát, hogy „Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra”. Szóval semennyire. Vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is. Önmaga paródiája lett.

A Kádár-nosztalgiát már megszoktuk, talán el is telt már annyi idő a rendszerváltás óta, hogy objektíven lehessen vizsgálni, hogy képesek legyünk megérteni. A Covid-nosztalgia viszont egy egészen új jelenség. Onnantól kezdve, hogy feloldották a lezárásokat, néhányan, akik nem tudtunk olyan gyorsan napirendre térni a szabadságjogok túlzott korlátozása felett, megkaptuk másoktól – olyanoktól, akik könnyedén elfogadták, esetleg még szorgalmazták is azt –, hogy már csak mi beszélünk erről. Felejtsük el, mintha nem is lett volna. Most meg egyre gyakrabban hallom és olvasom, hogy nem volt az olyan rossz. Oké, persze, sokan meghaltak, és – a jó ég tudja, honnan – jött egy gazdasági recesszió, de legalább nem kaptunk meghívást a pszichopata főnök meg sem rendezett születésnapi bulijába, helyette lehetett pizsamában sorozatot nézni. Régi szép idők.

Nemrég megjelent egy cikk a Telexen, megszólaltatva egy pszichológust mint szakértőt. A szakértő olyasmiket állít, hogy a karantén idején mindenki ugyanazzal a problémával küzdött, megerősödött a közösségi szolidaritás, enyhült a munkahelyi nyomás, az emberek kötelezettség nélkül élvezhették a szabadságot, beleértve az élet olyan apró örömeit, mint egy séta az erdőben. Megemlíti azért, hogy bizonyos csoportoknak okozhatott bizonyos nehézségeket a bezártság, de oda se neki, az újságíró, a szakértő, meg a barátaik, rokonaik és üzletfeleik biztos jókat olvasgattak a kanapén elnyúlva, amíg a futár meghozta a mindenmentes vacsorát.

Nem, nem küzdött mindeni ugyanazzal a problémával, mivel az embereket más és más élethelyzetekben találták meg a lezárások. Nem, nem erősödött meg a közösségi szolidaritás, sőt sokan tudomást sem vettek mások problémáiról. Nem, nem enyhült mindenkinél a munkahelyi nyomás...