Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós, betűszóként TGM, bennfenteseknek és bennfentesnek látszani akaróknak Gazsi. Halálakor sok jót írtak róla és rengeteg semmit: mármint nem semmit sem írtak róla – ami teljesen rendben van, miért lenne kötelező? –, hanem semmiket írtak róla. Garmadával jelentek meg a nekrológok, méltatások, intim emlékek olyanoktól, akik gyűlölték, tartottak tőle, irigykedtek rá, elutasították és megtagadták – és akiket ő is (mélyen vagy sekélyen) megvetett. Sokkal rosszabb véleménye volt a semmitírókról, mint a semmit sem írókról. A celebfilozófusokról (régiekről és kortársakról), az instant oldódó ideológusokról, a törleszkedőkről. Fölháborította (amúgy ezt én e-vel írom, de most juszt is így!), hogy ha valakinek nem volt mondanivalója, értetlenül fogadta a véleménynélküliséget. Ennél jobban már csak azok háborították föl, akik a politikai ócskapiac (vagy éppen a vásárlóképes kereslet) aktuális trendjei szerint csűrték-csavarták mindig aktuális elveiket és mondandóikat.

Nehéz ember volt: hiú, sértődékeny, néha már-már alpárian (de mindig stílusosan, sőt sziporkázóan) gúnyos. Olyan szenvedélyes aufklérista, aki roppant ideges tudott lenni, ha nem értették azt, amit mondani akart.

– Úgy is lehetne kérdezni, hogy komolyan veszik-e önt tartalmilag – kérdezte tőle 2020-ban az Azonnali riportere.

– Ez ellenszenves kérdés, nem válaszolok rá – nemválaszolt TGM.

– Akarja egyáltalán, hogy komolyan vegyék?

– Ez szemtelen kérdés, erre se válaszolok.

(Azonnali, 2020. december 15., a link már halott)

Egyszer azt mondta nekem, a magyar kritikai irodalom legpazarabb címadásának Lukács György 1918-as tanulmánykötetének címét tartja: Balázs Béla, és akiknek nem kell. „Nem annyira a tanulmányokat irigylem – magyarázta –, hanem a címet, azt a remek címet!” „Ugye, egy kicsit magadra is gondolsz?” – kérdeztem. Nem válaszolt, csak megrovón nézett. Szemtelen volt a kérdésem, tudom.

Írásai, előadásai odafigyelést követeltek, de mítosz (vagy önfelmentés), hogy „érthetetlen” lett volna. Csak éppen többnyire más logikából, más paradigmákból indult ki, mint dafke nemértői. Tulajdonképpen roppant egyszerű dolgokról beszélt: a rendszerről, a rendszer kritikájáról, optimistább pillanataiban arról, hogy miként lehetne a rendszert meghaladni, pesszimistább pillanataiban arról, hogy miért nem vagyunk képesek meghaladni (bár a meghaladhatóságában mindvégig hitt). És a rendszert a gyökerénél – a kapitalizmusnál – kereste és érte tetten, még ha időről időre (többnyire választások előtt) összeroskadt is, és engedett a „kisebbik rossz” csábító illúziójának, hogy utána aztán...