Voltak azok, akik nézhették a Twin Peakst, és voltak azok, akik nem. A bátyám nem nézhette, pláne én, pedig mikor el-elkaptunk néhány kockát, imádtuk. Amerikai volt (tehát minőségi, gondoltuk akkor), többértelmű, jó humorú, de baljós, misztikus. David Lynch neve, aki a sorozatot Mark Frost mellett társszerzőként jegyezte, összefonódott ezekkel a fogalmakkal.

Nem nézhettük a Twin Peakst, viszont, ha tehettük, mégis néztük. Persze nem értettünk belőle sok mindent, nagyjából semmit, és ezt akkor annak tudtuk be, hogy nem láttuk az összes részt (meg hogy kicsik vagyunk). Aztán évekkel később arra kellett rájönnünk, hogy habár valamennyivel jobban érthető, ha az ember az egészet elejétől a végéig megnézi, ráadásul felnőtt, sajnos az összes epizód abszolválásával sem lesz éppen kristálytiszta a kép. Finoman szólva sem.

Nem nézhettük a Twin Peakst a kilencvenes évek elején, és hogy miért nem nézhettük, tulajdonképpen azután értettem meg, hogy egyszer vendégség volt nálunk, szüleim a földszinti nappaliban társalogtak, én pedig leckeírás helyett az emeleten lévő szobájukban, a franciaágy mellett található kis fekete-fehér Videoton készüléket bekapcsolva – minden tiltás és ígéret ellenére – bámulni nem kezdtem. Azt a részt, amikor Cooper ügynök hazamegy a hotelszobájába, ahol az ágyán egyszer csak valami fülledt jazzre táncoló öreg törpe jelenik meg, hogy aztán váratlanul az ágy mögül előmásszon a rettenet maga, a vicsorgó Bob, a gyilkos. Azóta félek, ha egy franciaággyal maradok egyedül egy szobában.

Nem nézhettük a Twin Peakst, mi, gyerekek, de az utolsó részt valahogy mégis együtt néztük, az egész család. Apa, anya, a testvérem meg én. Ugyan nem változott az a nevelési elv, hogy rosszat tesz a fejlődő lelkünknek ez a misztikus pszichothriller, viszont akkorra a Twin Peaks akkora kulturális jelenség lett (hogy mást ne mondjak, a helyi gimis, menő zenekar neve Twin Pigs volt), hogy a szüleink sem hagyhatták, hogy másnap hülyén menjünk az iskolába. A problémás részeknél majd eltakarják a szemünket. Jól emlékszem az érzésre: tényleg ez a vége? Hogy van Annie? – kérdezte mindenki, és közben nézett ki a fejéből bután, mint Homer Simpson.

Aztán az egyetemen persze volt Lynch-filmklub. Divat volt Lynch, kultikus rendezőnek számított. Én akkoriban a Radírfejet dekadens, sznob blöffnek...