Minden kor egyúttal a jelenségek és a szimbólumok világa is. A hinduk szerint ez a világ egy álomban álmodott álom. „Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli”, írja Charles Baudelaire Kapcsolatok című versében, és valóban, hogy Pajor Tamás Neurotic-dalszövegét parafrazeáljam, nekünk minden jel. Értem már, mi az ellenőrben a kés szerepe. Nagy hibát követ el az, aki szinte az orra hegyével érinti a festményt, úgy próbálja megérteni, hogy mi van a szeme előtt. Azt úgy nem lehet nézni. Minél nagyobb a kép, annál messzebbre kell hátrálni, hogy megértsük, mi az, amit látunk. Egy nagyobb Bosch-alkotáson közelről csak az egyes furcsaságokat, őrületeket, retteneteket vesszük észre, nem értjük, mi történik ott valójában, hogy hol vagyunk. Persze lehet, hogy távolabbról sem, de ezt csak zárójelben.

Néztem, ahogy tavaly novemberben ismerősök és ismeretlenek értetlenkednek Donald Trump győzelmén. Az nem lehet, hogy egy ilyen, egy ilyen nyerjen. De milyen? Minden kor minden vezetője szimbolikus megjelenítője térnek és időnek. Tükörkép. Nem tud nem olyan kép lenni, nem olyan személy és személyiség, amelyben emberek magukra ne ismernének. Éppen ezért emelik maguk fölé a vezetőt. Hogy az a kép, amiben fölismerni vélik magukat, valóságos vagy konstruált, valójában – vizsgálatunk tárgyát tekintve – lényegtelen is. De persze, mert politikáról beszélünk, többnyire konstruált. A politika a látszatok világában maga is látszat. A tudatipar tükör a tükörben. Nem is véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben egyre erősebben kapcsolódnak össze ennek a bizonyos tudatiparnak a különféle területei. A pop- és tömegkultúra, a kommunikáció, a politika, és új belépőként a közösségi média, mely ugyancsak látszat a látszaton belül. A leglátszatabb.

Amikor egy Trump-fotóra ránézek, sok mindent látok. Egy dörzsölt fickót és egy csörgősipkás bohócot egyaránt. Látom a kaliforniai aranyláz idején megtollasodott gazfickót, látom a Las Vegas-i szerencsejátékost, látom a texasi kocsmában piáló palit, a fiatalkori képein a Netflix második világháborús filmjeiből ismerős allamerican boyt. Látom az idősödő Elvist, látom a bizniszment, akinek ne kérdezzük, honnan van az első egymillió dollárja. Látom azt a figurát, akire, ha ránéz az átlag amerikai – bármit is jelentsen ez – azt gondolja, ha neki is összejött, nekem is összejöhet.

Hallom azokat...