Bob Dylan a könnyűzene történetének legnagyobb átváltozóművésze, olyasfajta kaméleon, mint a legtöbb popkulturális Barba-trükköt bemutató David Bowie, sőt, bizonyos értelemben még sokkal olyanabb. A semmiből érkező fiú, a rock Rimbaud-ja, akiről nem tudjuk, honnan jött, hová tart, ki fia borja, egyszerre sűrű és áttetsző, súlyos és könnyed, körülírhatatlan és nagyon is kontúros személyiség és alkotó. Talán nem is véletlenül mondja magáról a néhány nap múlva a mozikba kerülő Sehol se otthon (A Complete Unknown) című filmben minden lánynak, aki az útjába akad, hogy valamikor vurstliban dolgozott muzsikusok, mutatványosok, cowboyok, és minden egyéb rendű és rangú csepűrágó között. Tulajdonképpen igaza is van, Dylan valamiféle mutatványos. Dalszerző és énekes, talán költő is, erről megoszlanak a vélemények, szerintem az – mindenesetre irodalmi Nobel-díjat, azt kapott –, de összességében zseni és varázsló.

Hogy miként lehet elmesélni az életét, vagy annak bizonyos részeit, arra most, ezzel a filmmel már több megoldás is mutatkozik. Todd Haynes rendező 2007-es I’m Not There – Bob Dylan életei című Dylan-filmjében különös eszközhöz nyúlt: a zenészt összesen hét színész alakítja, köztük a fiatalon meghalt Heath Ledger, Richard Gere, valamint a szerepért Oscarra jelölt Cate Blanchett is. Sőt, hogy fokozzam: a fiatal Dylant egy fekete kisfiú játssza, aki a filmben egy lassú vonat tehervagonjára ugrik fel, úgy távozik az otthoni tájról. Az I’m Not There azért érdekes és formabontó, mert nem olyan, mint a megszokott életrajzi filmek: elemelt, metaforikus, költői. Legalább annyira költői, mint Dylan maga. Martin Scorsese No Direction Home címmel készített róla dokumentumfilmet, amit 2005-ben mutattak be, 2019-ben pedig egy másik Scorsese-doksi jött ki, a Dylan Rolling Thunder Revue című 1975-ös turnéját bemutató film.

Az, hogy milyen egy nem formabontó, de jó zenés életrajzi film – vagy egyáltalán: életrajzi film – az jó kérdés. A válasz talán nem is olyan bonyolult: elmesél egy történetet, miközben próbál rávilágítani a főszereplő (az alkotó, a popsztár) személyiségére, elvezetni minket a biográfia színfalai mögé, rámutatni tetteinek mozgatórugóira, a mögöttes összefüggésekre, az apró részletekre. És persze közben szóljon a zene, lehetőleg sokat. Lehet ezt jól is, rosszul is csinálni. Utóbbira példa a Queenről készül Bohém rapszódia, az Oliver...