Interjút adott Krasznahorkai László a Svenska Dagbladet nevű svéd lapnak. Nagy dolog, mondhatjuk, egy világszerte ismert magyar író egy nyugat-európai lapnak nyilatkozik. Bagatell, hallom Latinovits Zoltán hangján. Krasznahorkai – ezt csak a rend kedvéért írom ide – nagy magyar író, valóban nem a „Magyarországon világhírű” kategória: a regényeit lefordították számos nyelvre, évről évre az irodalmi Nobel-díj várományosai között szerepel (azt egyébként már valamikor a kilencvenes években igazán meg is kaphatta volna), olyan kulturális ikonok pózolnak a könyveivel és posztolják a Krasznahorkai-kötetek fotóját, mint Patti Smith, a regényeiből készült Tarr Béla-filmekről meg ne is beszéljünk, és akkor itt külön meg is lehetne emlékezni Tarr nagyszerűségéről és hatásáról, de most nem erről van szó valójában.

Hanem arról, amit, pontosabban, amiket Krasznahorkai ebben az interjúban mond. Stockholmban készült a beszélgetés, valami kellemes kávézóban, gondolom, de hát ez rendben is van, én is szeretek kellemes, kissé rusztikus kávézókban üldögélni. Az vesse ránk az első követet. Az, hogy hol és kivel beszélget Krasznahorkai, annak egyébként van jelentősége, de erről majd később.

Amikor az interjúkészítő arról kérdezi Krasznahorkait, hogy miért él részben Magyarországtól távol, Triesztben, akkor természetesen – és egyébként logikusan – a belpolitikára terelődik a szó. Orbán Viktor nemzeti-konzervatív kormányzása alatt az ország egyre inkább eltávolodott a Nyugattól, mondja Krasznahorkai, de aztán egy újabb kanyarral a magyar történelem felé vesszük az irányt. „Magyarországon az emberek elvesztették a gyökereiket”, teszi hozzá az író, emlegeti a tatárdúlást és a török uralmat is, majd oda jut, hogy „most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket”. „Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak veszteségekből áll”, mondja Krasznahorkai.

Az ember keresi a szót, keresi a hangot, de inkább keresi azt a beszélői pozíciót, ahonnan egy ilyen helyzetben hitelesen és érvényesen tud megszólalni.

Azt természetesen ismerjük, hogyan hajlítgatják kurzusok a maguk felé a történelmet, hogyan használják azt. Lehet ez ügyben kritikánk a lassan tizenöt éve kormányzó politikai erő felé is, de még mennyire, hogy lehet, azonban ízlelgessük azt az állítást, hogy a magyar történelem kizárólag veszteségek sorozata. Nem szívesen használok erős állító mondatokat, az nem áll jól egy ilyen szövegnek, de hát mit van mit tenni: amit Krasznahorkai állít...