Tartozom az olvasónak egy vallomással: régóta nem nézek politikai vita- vagy elemzőműsorokat. Nagy néha belehallgatok valamelyikbe, ha egy-egy ügy esetében érdekel az adott megszólaló véleménye, de különben kerülöm őket, mint ördög a tömjénfüstöt.

Ugyanígy próbálok eljárni a kommentmezőkkel is, bár ott megvannak a kedvenc gyűlöletes bugyraim, ahová benézek, ha borzongani van kedvem.

Mondanám, hogy azért, mert drága az ember ideje az ilyesmihez, de hát korábban én is nagy fogyasztója voltam ezen kommentároknak. Valamikor a Covid-járvány idején jöttem le róluk, amikor hirtelen sokan, nagyon sokan lettünk az interneten, és mindenkiből dőlt az epe, amihez remek táptalajt adtak a minden napra jutó halálozási grafikonok, a társas élet hiánya, a bezártság és a non-stop forró kommentmezők.

Ez sajnos nem jelenti azt, hogy az ilyen műsorokban vagy ezekben a kommentmezőkben elhangzó dolgok ne érnének utol, sőt. Ahhoz képest ugyanis, hogy Magyarországon mennyire nem történik semmi, politikailag pedig még ritkábbak a fontos vagy érdekes történések, az utóbbi években megszaporodtak a politikai beszélgető-, kommentáló-, elemző-, legújabb formájukban pedig a pofákat vágó műsorok, ahonnan a megfelelő érzések, vélemények és gesztusok leszivárognak a kommentmezőkbe. Onnét aztán szépen magába szívja ezeket a nagyközönség, miközben pergeti élete kevéske homokját a buszon zötykölődve, kávé és munka mellett, vagy épp ahelyett, hogy a körülötte lévő szeretteivel foglalkozna.

Averzióm fő oka, hogy bár a politikáról gondolkodni kellene, ami ebben a rendszerben történik, az nem a gondolatok közvetítése, hanem az érzületeké, a viszonyulásoké és az ildomos reakcióké. Pavlovi betanítása annak, hogy az ember milyen kulcsszavakra és milyen figurákra milyen arckifejezéssel és milyen jellegű (mély/magas, fojtott, megdöbbent, kifakadó stb.) hanghatással reagáljon. Mi több: ezen reflexeknek a tárgya már csak kisebb részben az, hogy az adott közösség mit tekint példának (Bölcs Vezetőnk, Ügyes Sportolónk, Szép és Tehetséges Zenészünk, Kiváló Tollú Írónk stb.), hanem az, hogy mit vagy kit tart megvetendőnek és utálatosnak.

Ez a működésmód még annak is undorító, aki benne él, nem hogy annak, aki kívül áll rajta – márpedig van több mint kétmillió olyan magyar, akik alle zusammen nem kérnek a politikából, javarészt pont ezért.

Amikor politikai gondolkodásról beszélek (vagy azt hiányolom), azt értem alatta, hogy essék szó a társadalmunk erőforrásainak...