„A könyörtelen - a kor divatszavával: kőkemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-nőtanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásőrszürke betonbudit”.

(Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje)

Elég nagy biztonsággal megtippelhető, hogy egy random magyar véleményformálónak a nap tetszőleges szakaszában éppen mi tölti ki elméjét. Orbán Viktor segge. Valaki belemászni szeretne, valaki meg rüszttel telibe találni, csak míg az előbbi tevékenységet hébe-hóba siker koronázza, addig az utóbbi vágyakat és kísérleteket nem. Ez kétségtelenül kölcsönöz valamiféle aszimmetriát a honi közéletnek és közgondolkodásnak, de ettől még a fejekben – itt is, ott is – ugyanaz található. Mondtam már, mi.

A rendszerváltó nemzedékeket áthatotta az illúzió (ld a fenti TGM-idézetet), hogy a keleti blokkból való kiszabadulással, a pártapparátusi uralom és a kötelező ideológiai blabla kimúlásával majd beköszönt az izgalmas, tabudöntögető viták, a merész kulturális kísérletezések, a pezsgő és öntudatos civilszféra kora. Ha létezett is ilyesmi néhány évig, hamar kimúlt.

A közéleti egyesületek és alapítványok – elvben színes és kusza – világában az ügybuzgalmat, a jogvédelmet, a polgári engedetlenség különböző formáit és provokatív akciókat szinte teljesen kiszorította a pályázatírás és a konferenciaturizmus. Kulturális életünk bizonyára a fölkavaró és inspiráló, letaglózó és lélekemelő produktumok sorát vonultatja föl – csak én nem találkozom velük. Amivel viszont sok millió magyarhoz hasonlóan minden órában és minden helyen találkozom, az a szüntelen orbánozás. Ennyit az izgalmas és tabudöntögető vitákról.

Természetesen egy alkotónak, elemzőnek, vátesznek és tudósítónak is lehet – sőt, legyen is – világnézete, még politikai rokonszenve is, továbbá az sem mellékes, hogy milyen rendszerben élünk, meg hogy ki a miniszterelnök. Ám, hogy minden diskurzus végül arra szűkül le, hogy menjen vagy maradjon, és hogy amíg ez el nem dől, addig tegyünk félre mindent, és hogy majd utána megbeszéljük, és hogy te tulajdonképpen melyiket is akarod, és hogyha nincs jobb ötleted a menésre/maradásra, akkor legalább ne akadályozd azzal, hogy másról fecsegsz, szóval ez a lebutított és végtelenített mantra mindent elpusztít.

Megöli a kíváncsiságot, amely mégiscsak alapja volna a tudománynak és a művészetnek is. Elfojtja az eredetiséget, hiszen igazodást vár...