Szándékom biztos nincs, tán képességem se, hogy a mindenkori többséggel vonuljak. Cserébe nem kell folyamatosan magyarázkodnom, hogy ezt a kompromisszumot még meg kell kötni, az ész és a szív még hallgasson egy kicsit, és majd utána beszélhet mindenki szabadon… de előbb itt ez a kis darab szar. Hamm-hamm!

2015-től például pár évig a morál-Csomolungmára a Willkommenskultur vezetett. Szírekkel szelfiző Merkel kancellár, meg félmeztelen karibi srácokkal ölelkező Macron elnök jelölte ki a helyes viszonyulást. Az kapott a fejére, aki arról érdeklődött, hogy mi a terv, hova tesszük, miként kezeljük az érkezőket. Szokás szerint körbeszalagoztak egy karanténba minden kérdezőt. Rutinosan egybetereltek virtigli rasszistákat olyanokkal, akik nem önmagában a vallás vagy a bőrszín, hanem „csak” a jövő okán aggódtak. Hogy így milyen világ jön, miféle közösséggé válunk.

Most meg ott tartunk, hogy az említett karanténból egyszerre buggyant ki minden, lett fősodor, és ugyanazt a mondatot a másik irányba kell magyaráznom, hogy továbbra sem önmagában a vallás vagy a bőrszín, hanem „csak” a jövő okán aggódom, tehát hogy így milyen világ jön, miféle közösséggé válunk.

Külön elundorít, ha olyanok, akik tíz éve még a kerítés ellen ágáltak, ma a legcsurkábban kiabálnak az „idegenek” ellen. Mit szóltak volna, ha az elfogadó-befogadó tirádák, a pályaudvari, valóban emberséges szendvicskenések közepette valaki megjövendöli, hogy legközelebb olyan miniszterelnök-jelöltjük lesz, aki „migránsszámlálót” rak a határra? Hogy a közhelyesen kiposztolt, Imre herceghez szóló intelmek után már az itt dolgozó vendégmunkásokat is Pantone-skálával vizsgálják, hogy maradhatnak-e?

Mindenesetre lenne itt három, kifejezetten személyes szempontom.

A jogos önvédelem nem azonos a kirekesztő öncsonkítással

Privát dolog ez, de nekem fontos: apai nagyszüleim anyanyelve még nem a magyar volt. Bácskai bunyevácok voltak, és ahogy a nagymamám emlegette, az „utcán, a gyerekektől” tanultak meg magyarul – és lettek is jó magyarrá, a Trianon utáni piros határseb fölött megkapaszkodva, Tompán. Crnkovics (ebből lett a Ceglédi), Gyukics, amott Vukovics, és sorolhatnám. Gyerekkoromban megszokott dolog volt, hogy a szabadkai rokonok bunyevácul mondták, mert nekik az volt könnyebb, és a nagyszüleim úgyis értik, akik viszont már magyarul válaszoltak, mert nekik felnőttként már az jött a szájukra, és amazok is értettek annyit, hogy fölfogják. Vegyesen voltunk...