Krasznahorkai László Trianonnal kapcsolatos, meglehetősen bizarra sikeredett kijelentéseire Kollár Árpád megrendítő, impresszív írással reagált. A két irodalmár levélváltása pedig a közéletből lassan már nyomtalanul kiveszett nyílt, mégis empatikus párbeszéd becsülendő példája. Én, mint echte anyaországi magyar, akinek még rokonsága sincs az elszakított területeken, arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, mit jelent, mint jelenthet Trianon nekünk, akik a maradék országban születtünk és élünk.

Mi ez?

Elsőként az értetlenség. Hogy a suliban a föciatlaszban Magyarország ekkora, a töriatlaszban meg akkora. Hogy az egyik háromszor olyan nagy, mint a másik, és egyetlen centi közös vonal sincs a határaikban. Hogy ez ugyanaz az ország, mint az – és mégis teljesen más.

Aztán a döbbenet. Amikor először hallasz Trianonról. Hogy egyszer csak valakik úgy döntöttek, a hazád harmadakkora lesz. Hogy minden harmadik magyar kívül reked e hazán, aztán örülhetnek, ha másodrendű állampolgárok lehetnek, és nem űzik el őket. „Egy részeg francia tábornok húzott egy vonalat a térképen, és az lett a határ” – mondta apám. Persze ő is tudta, hogy nem egyetlen tábornok, nem csak franciák, és még csak részegek sem voltak. Hideg, grammra kimért számítás jelölte ki, mit vesznek el és mi maradhat meg. De jobb volt ezt valami ostoba, banális véletlennek, valami idétlen horror-burleszknek látni. Mert akkor, amilyen nevetséges, annyira esetleges is – és akkor talán még valahogy, valamikor visszacsinálható.

Közöd?!

Aztán a tanácstalanság. Rendelj-e magyarul a kávézóban Marosvásárhelyen, Érsekújváron, Szabadkán vagy Beregszászban? Vagy inkább hagyd ezt a veled egy asztalnál ülő helyiekre, ők úgyis tudják, hogy itt érdemes-e, szabad-e az anyanyelvükön megszólalni? Egyáltalán, mi vagy te itt? Egy magyar, aki eljött egy magyar városba, vagy egy külföldi turista?

Aztán az asztalra csapás előtt a levegőben megálló kéz. Emeljük fel a szavunkat, ha bántják őket, vagy ezzel csak még inkább rájuk uszítjuk a többségi nemzet sovinisztáit (akik valamilyen formában és mértékben majd’ mindig ott vannak a környező országok vezetésében és hivatalaiban)? Egyáltalán mikor bántják őket? Amikor ők úgy érzik? De melyikük? Hiszen ami az egyiknek vérforraló sérelem, arra a másik csak legyint, a harmadik meg nem is érti, miért baj ez. Az egyik utolsó mentsvárként kapaszkodik az anyaország segítségébe, a másik keserű büszkeséggel...